A klarinét neve olasz-francia eredetű, a nép között nevezik még klánétának, pikulának, a Hortobágy környékén furulyának is. A szabványos gyári klarinét háromféle szerepben vált hagyományossá: cigányzenekar tagjaként, falusi rezesbanda tagjaként, egymagában használt pásztorhangszerként. Cigányzenekarban a klarinétos a prímással együtt a dallamot játssza, úgy, hogy közben kísérő szerepet is ellát, mozgékony szólamába az akkordokat is belekombinálja.
Pásztorok és parasztok között a klarinétot a 19. század végétől kezdve elsősorban a rezesbandák divata honosította meg. A hangszer, amelyet tárogató néven a falusi nép is ismer, legifjabb gyári hangszerünk. A hajdani kuruc tárogatótól való megkülönböztetésül Schunda-tárogatónak nevezzük, feltalálója, a magyar Schunda József neve után. Klarinétnyelvű, de oboatestű, vagyis tölcséres furatú hangszer. Alsó regisztere trombitaszerűen fémes hangzású, felső regisztere puha, panaszos. Repertoárja népies dalokból, főleg lassú, kötetlen ritmusú dallamokból áll.
(Sárosi Bálint nyomán)